A politikai egyetértés széthullása a klímaváltozás ügyében
Hat évvel ezelőtt a Egyesült Királyság volt az első nagy gazdaság a világon, amely elkötelezte magát amellett, hogy 2050-re nettó nullára csökkenti a szén-dioxid-kibocsátását. Akkor a parlamenti képviselők között szinte teljes egyetértés volt, így a döntés szavazás nélkül, egyszerűen „bólogatva” átment. Azóta azonban a politikai légkör drámai módon megváltozott, és a Westminsterben való konszenzus szétesett. A nettó nulla elérése gyorsan politikai megosztottsággá vált. A Munkáspárt új határidőt tűzött ki: 2030-ra tiszta energiát kívánnak elérni. A Zöldek és a Liberális Demokraták gyorsabb nettó nulla elérést szeretnének, míg a Konzervatívok lassítanak politikájukon, és először van olyan mainstream párt, a Reform UK, amely nyíltan megkérdőjelezi a nettó nulla elérésének szükségességét. Még egy volt munkáspárti miniszterelnök, Tony Blair is kijelentette, hogy a meglévő globális megközelítések a klímaváltozás kezelésében nem működnek, bár később pontosították, hogy intézete támogatja a kormány céljait.
De mi történt? 2019-ben, amikor a 2050-re vonatkozó nettó nulla célkitűzés megszületett, a közpublicitás a klímaváltozás iránti aggodalomról szólt. Ezrek vettek részt az Extinction Rebellion felvonulásain, és a fiatal aktivista, Greta Thunberg olyan nagy hatással volt, hogy meghívták a parlamentben való felszólalásra. Luke Tryl, a More in Common közvélemény-kutatója szerint nem tapasztalt jelentős csökkenést a klímaváltozás iránti aggodalomban vagy a nettó nulla támogatottságában, még akkor sem, ha az utcákon nem látunk tömegeket. Szerinte azonban a beszélgetés iránya megváltozott, hiszen a megélhetési költségek emelkedése és az ukrajnai háború után a fókusz azon van, hogy „ez hogyan hat az emberek pénztárcájára és biztonságérzetére”. A vita a baloldal és a jobboldal között is polarizálóbbá vált, a Munkáspárt és a Liberális Demokraták szavazói a klímaváltozást a „három legfontosabb” kérdés között említik, míg a Reform szavazói inkább ellenezzék a nettó nullát, de kevésbé érzik motiválónak.
A Reform UK felemelkedése is szerepet játszott a klímacélokkal kapcsolatos diskurzus felerősödésében. Richard Tice, a párt alelnöke elmondta, hogy a Reform az elmúlt időszakban megnyert egy különleges választást, és jelentős előnyöket szerzett a helyi választásokon, így rákényszerítette a politikai napirendre a kérdést. „Az emberek az ajtókon beszélnek a bevándorlásról, de a következő téma mindig a megélhetési költségekről, a számlákról és az árakról szól. Amikor mélyebben vizsgáljuk, egyértelművé válik, hogy a megélhetési költségek növekedése nagymértékben az energiaárak emelkedésének tudható be.” Tice szerint az emberek egyre inkább felébrednek a helyzet súlyosságára, és a klímapolitikai intézkedések iránti érdeklődésük is átalakulóban van.
Adrian Ramsay, az Angliai és Walesi Zöld Párt társelnöke kifejezte aggodalmát a konszenzus szétesése miatt, amit szerinte a pártpolitika okoz. Úgy véli, hogy vannak olyan politikai irányzatok, amelyek politikai labdadobásként kezelik a klímakérdéseket, de az ésszerű embereknek minden pártban ellen kell állniuk ennek. Ramsay hangsúlyozta, hogy az embereknek érezniük kell, hogy bevonják őket a klímaintézkedésekbe, és bízik benne, hogy a parlamentben létezik egy „értelmes klímaváltozási többség”, amelynek feladata, hogy megfelelő politikákat alkosson, amelyek magukkal hozzák az embereket.
A politikai diskurzusban megfigyelhető, hogy az Egyesült Királyság egyre inkább importálja a kérdést a politikai pártosodásból, amit az Egyesült Államokban tapasztalhatunk. Pippa Heylings, a Liberális Demokraták nettó nulla szóvivője szerint a visszavágás részben a „nagy olaj- és gázipar” által motiválható, amelyet ő Donald Trump bátorításának tart. Az eddig könnyen megoldható feladatokat már elvégezték, és most jönnek azok, amelyek valóban érintik az emberek életét. A Liberális Demokraták politikája jelenleg a nettó nulla elérésére irányul 2045-re, de folyamatosan vizsgálják, hogy ez még kivitelezhető-e a korábbi konzervatív kormányzás időszakában bevezetett ütemezés után.
A legdrámaibb politikai fordulat a Konzervatív Párttól érkezett. A párt a 2050-es célkitűzés megállapításától és Boris Johnson zöld céljainak lelkesen való támogatásától az Rishi Sunak alatt a célok lassításáig, végül Kemi Badenoch alatt a 2050-es cél elhagyásáig jutott. Badenoch a 2050-es terveket „lehetetlenné” nyilvánította, mondván, hogy Keir Starmernek le kellene mondania arról, amit Miliband tervez, mivel az gyakorlatilag csődbe vinné az országot.
A Munkáspárt számára a klímapolitikai kötelezettségvállalás megőrzése kulcsfontosságú a következő választások utáni politikai túlélés szempontjából. A pártnak szilárdan ki kell tartania a nettó nullás célkitűzés mellett, hiszen ez a választási program egyik alapvető eleme, és megkülönböztető pont a jobboldali pártokkal szemben. A klímapolitikával kapcsolatos ambíciók visszavonása súlyos következményekkel járhat, és a Munkáspárt számára fontos, hogy továbbra is képviselje a zöld célokat.
Ezeket is érdemes megnézni
Musk utolsó napja a Fehér Házban – Milyen örökséget hagyott hátra?
Mikor csökkennek újra a kamatok?
